A szeparációs szorongásról kismamáknak

Minden kismama, és anyuka hallhatott már a szeparációs szorongás fogalmáról, és még akkor is találkozhatunk vele, ha mindent megadunk az apróságnak. Az anyafüggőséggel van kapcsolatban, és nem árt tudni róla egyet, s mást.

Az első hónapokban…

Nyolc-kilenc hónapos kor körül jelentkezhetnek az első tünetek általában, ám az édes kis pelusos újszülötteknél is, akár már néhány hónapos korukban is tapasztalhatjuk; főként, ha nem vagyunk testközelben. Nem minden esetben nyugtatja meg őket a cumijuk és cumisüvegjük, ha nincs éppen velünk, hamar észlelhetjük az első jeleket.

Ám ez nem minden esetben minősül szeparációs szorongásnak, előfordulhat, hogy egyszerűen csak hiányol minket, és testközelségünk nélkül bizonytalannak érzi magát a pici. Körülbelül hét hónapos kor körül kezd önállósodni, ekkora már tudja, hogy ha nem vagyunk ott, még nem hagytuk őt el. Ilyenkorra már sok esetben megszokja a tudatot, és nem ijeszti meg, ha eltávolodunk tőle.

Tünetei

Amikor az önállósodásnak azt a fokát eléri, hogy kúszni-mászni tud, új mozgásformákat tanul meg, kimondja az első szavát, hajlamos lehet a megszokottnál sokkal jobban ragaszkodni hozzánk. Mindig velünk akar lenni, nem tud minket elengedni, sokat sír utánunk, hacsak a másik szobába megyünk, ügyes-bajos teendőinket látjuk el, mint főzünk, mosunk, takarítunk, tehát a megszokottnál nyűgösebb, ha nem vagyunk vele.

Ekkor beszélhetünk szeparációs szorongásról, ám ez csak addig tart, míg kitapasztalja, hogy kire számíthat, kiben bízhat ebben a hatalmas világban, megismeri képességeit, felfedezi, hogy mit tud egyedül megtenni, mit nem, mit szabad neki, és mit nem.

Mit tegyek?

Az első és legfontosabb, hogy tudatosítsuk magunkban: csak egy átmeneti időszakról van szó, és nem szabad megijednünk. Amit a picinek tudunk segíteni, az az, hogy nem erőltetjük rá az önállóságot, mert azzal csak ártani fogunk. Vigyük bátran magunkkal, és engedjük, hadd lássa, amit éppen végzünk, ahhoz mindkét kezünkre szükség van, próbáljuk akár szavak nélkül is, türelmesen megértetni az aprósággal, hogy nem hagyjuk magára, csak éppen vannak fontos teendőink, de ettől még rá is figyelünk természetesen.